Menjünk vissza a cipő eredetéig

A bőrcserzés egyiptomból indult világhódító útjára.
Az ókorban még nem beszéltek cipőről, sarunak nevezték a fa vagy bőrtalpra erősített szíjakkal ellátott lábbelit, de próbálkoztak voltak már bocskorok és szandálok készítésére is.
A görögök is ismerték a csizmát de kizárólag háborúk idején öltötték azt fel.
A középkori lovagok csatos, hegyes orrú cipőkben mutatkoztak a fatalpú szandált viselő hölgyek előtt.
Kiváló védelmet nyújtott, ezért a zord időjárás ellen északon prémsarut és prémcsizmát viseltek.
A nők körében, keleten, a magas talp hódított.


Angliában találták fel a XIV. század tájékán azt, amit már igazán "cipő"-nek nevezhetünk.
A társadalmi rangot a lábbeli hosszával jelezték, nem volt ritka az 50-60 centiméteres cipő.
Csak a főurak viselhettek akár 60 cm-es orrhosszúságút, a kisnemest a lábfej hosszúságú illette meg.
Ki ne ismerné a mondást: "Nagy lábon él"
A francia forradalom véget vetett az őrületnek, Napóleon lábbelireformjától kezdve eltűntek ezek a kényelmetlen viseletek, felváltották őket a kecses cipellők.
A lábbeli egyik legfontosabb kiegészítője öltözködésünknek, testsúlyunk minden grammja a lábunkat terheli, alapvető feladata, hogy kényelmes legyen és védelmet biztosítson a külvilág hatásaival szemben.